A felvételek Csongrádon készültek, azon a helyen, ahol a Tiszába torkollik a Kőrös és amely helyet „Kőrös-torok” néven emlegetnek. A kanyarodó Tisza itt a jobb partjára homokot, apró hulladékot rak le, széles sávot képezve, a bal partból pedig folyton elvesz egy keveset. Kellemes hely nyaranta fürdésre, napozásra. Nem hiába kedvelt szabad strandja ez nem csak a csongrádiaknak, hanem a környékbelieknek is.
Nyáron, melegben, de most ősz van és hűvös, vége a strandszezonnak. Emberek ilyenkor már ritkán járnak erre. A Tisza visszakapta a homokpadokat, amelyeket most kedvére alakít. A víz sodrása szeszélyesnek nevezhető, szeszélyesnek nevezhetők a formák is, amelyeket készít. Valójában a fizikai törvényszerűségek szerint épülnek és bomlanak a partszéli alakzatok, jelző nélkül, vannak, léteznek. Itt azonban nem a fizika nagyszerűsége érinti meg az embert, hanem a formák gazdagsága (ugyanakkor egyszerűsége) és rendje, amelyet homokból, csigaházak és kagylók apró törmelékéből, no meg a strandszezon néhány hulladékából alakít naponta kicsit mássá a víz és a szél. Monotónia és geometria, az egyszerűség gazdagsága.
Régóta foglalkoztatnak azok a helyszínek, amelyeket az ember elhagyott. Helyek, ahol hosszabb-rövidebb időre berendezkedett, használta, majd elment. Nyoma mintegy forradás marad vissza, egykori jelenléte, viselt dolgai távozása után is érzékelhetők még a helyszínen. A szezon utáni strand homokzátonyait is ilyennek érzékeltem. Hosszasan lehetett járkálni a buckákon, elmélyedve a természet alkotta alakzat és textúra szemlélésében, de időről-időre, egy-egy korábbról származó lábnyom emlékeztetett az ember jelenlétére is. (Különös, mintha a legtöbb lábnyom a leggazdagabb képződményeket borította volna, talán a megszüntetés általi birtoklás egyik formájaként, másik formaként – egyebek között – a fényképezés is említhető.)
A szemlélésből kihagytam a környezetre történő tágabb utalásokat: partot, eget, növényzetet, a széles vizet. Ezen viszonyítások hiányában az alakzatok mérete kevésbé nyilvánvaló, a kicsi is tűnhet nagynak, a nagy pedig kicsinek. Érzékeltem, közelítve a témához ez a hatás csak fokozódik, mintha egyre magasabbról, távolabbról látnám a tájat. A szűk képkivágás ezzel együtt elvonatkoztat, elemel a konkrét helyszíntől, többféle értelmezését engedve a látványnak. A Tisza partjára így kerülhet a sivatag, vagy egy idegen bolygó puritán tája, talán más is, de ez már a néző joga.
A föld és a víz határához közeledve egyre mélyebbre süpped a láb, beomló peremű nyomokat hagyva a nedves homokban, léptéket és határt jelezve. A folyó mindig változóan és mégis mindig ugyanúgy – most éppen lassan, máskor sietve – törli memóriájából e határsértő nyomokat is a víz, a szél, a homok, no meg a hulladék rendje szerint.
Kaposvár, 2010-02-23 Ország László
