2014. március 21. – Kaposvár, Csiky Gergely Színház

Ország László fotográfiái arcokat, vagy arcok nyomait hordozzák. Falvak, faluszélek útmenti keresztjeinek Krisztusait és Máriáit megörökítő arcokat, ahogy személyesen megfogalmazta, nem kitalált, hanem megtalált arcok felnagyított részleteit.

A népi vallásosság, a közösségi és magándevóció évszázados tárgyainak szeletei ezek, amelyek fogadalomtételekként, hálaajándékul kerültek mai helyükre, másutt balesetek, országúti tragédiák, gyógyulás, szerencsés hazatérés emlékeit őrzik országszerte.

Az útszéli keresztek felállításának szokása a középkorig vezethető vissza, Magyarországon a 18. századtól terjedt el, a legtöbb keresztet pedig a 19. század végén és a 20. század elején állították hazánkban. A szokásrendhez hozzátartozott, hogy az adományozók nemcsak a keresztek és szobrok elkészíttetését vállalták magukra: saját birtokukból adták vagy vásárolták hozzá a felállítás helyéül szolgáló földet. De gondoskodtak a megőrzésükről is: a plébániákon ún. keresztalapítványokat hoztak létre, s gyakran a család leszármazottainak a kötelezettsége volt, hogy generációról generációra ápolják, vigyázzák ezeket a szobrokat.

Ország László fotográfiáin e jelenségek megkeresésének és megtalálásának egyik ösztönzője egyfajta szubjektív dokumentáció létrehozása. Nem dokumentálás a szó eredeti értelmében, hanem nyomon követés. Az idő és az emberi kéz, vagy sokkal inkább a természet és az emberi természet együttműködésének megfigyelése.

Az idő új arcot ad Máriáknak, Krisztusoknak. A szél, az eső, a fagy leolvasztja vonásaikat. Kőből lettek és kővé lesznek, porrá válnak. A meggyötört, erodálódott felületek mintha maguk is a szenvedést visszhangoznák, emberi mivoltuktól felszabadított, absztrakt formákba oldódott emlékeztetőként. S mivel a természet nemcsak pusztít, hanem épít is, olykor a moha elevenzöld ünnepi köntösébe rejti őket.

Az emberi természet pedig folyton dacolva az idővel új arcot, új formát ad nekik. A vallásos érzület érintetlen erejével, a régi világ töredékeinek megőrizni, megtartani vágyásával teremti újra saját szentjeit. Gyakran naivnak, ügyetlennek tetsző kifestéssel teszi minden mástól különbözővé, egyedi kifejezésűvé szobrait. Így teszi sajátjává, mert a gondoskodást és a tiszteletadást személyes feladatának érzi.

Régen a keresztek mellett elhaladók kalapot emeltek, elmormoltak egy imát, virágokkal, koszorúkkal emlékeztek és emlékeznek ma is. A szobrok kifestésével pedig újraöltöztetik, új élettel telítik e figurákat. S bár a kéken világító szemek, vöröslő szájak a kereszténység legszentebb alakjain már-már groteszkbe hajló látványt eredményeznek, ez a megdöbbentő kontraszt mégis szerethető. Szerethető az egyszerűsége, mintha a hit legtisztább, legtermészetesebb alapállapotát idézné meg. S eközben csaknem szóról szóra érvényessé válnak Juhász Gyula A tápai Krisztus című versének kezdősorai:

„Az ország útján függ s a földre néz,
Arcán szelíd mosoly a szenvedés.”

E képek egyszerre ragadják meg az időt és az időtlenséget, a megváltás misztériumának történetből kiragadott, örökérvényűvé emelt pillanatát, s a környezet, ember, természet folytonos változást hozó tevékenységének lenyomatait. Ország László a mészréteg alól felsejlő, vagy épp csinosra pingált, másutt simára kopott, épp csak észlelhető arcokat megtalálta nekünk. Én pedig szeretném átadni a teret és némi időt, hogy e fotográfiákon önök is megtalálják a megtalálhatót.

A kiállítást megnyitotta Dr. Szabó Zsófia Phd. művészettörténész.